A látómező-középpont eltolódása és a stackelési varratok
Amikor több éjszaka adatait halmozzuk fel, vagy több eszközkészlettel készült felvételeket kombinálunk, az egyes sorozatok látómezőjének középpontja gyakran nem esik egybe – néha azért, mert az eszközök látómező-elforgatási szöge eltér, néha azért, mert valamilyen ok miatt elcsúszik az irányzás. Ez a stackelés után jól látható varratokat hagy maga után. A jó hír az, hogy ehhez a legtöbbször nem kell újrafotózni: ha a regisztráláshoz és a stackeléshez megfelelő paramétereket használunk, a varrat szinte teljesen megszüntethető. Egyetlen, nehezen megszerzett pixelt se pazaroljunk el.
Akár 45 fokos látómező-elforgatásnál is varrat nélkül
Ezzel a problémával már az első alkalommal szembesültem, amikor két különböző eszközkészlettel készült fotósorozatot próbáltam kombinálni: bár ugyanaz volt a célobjektum, és a távcsövek fókusztávolsága is hasonló volt, a két kamera látómezője éppen 45 fokkal tért el egymástól, emiatt a négy sarok nem esett egybe, és a közvetlen stackelés jól látható határt eredményezett.
Megfelelő regisztrálás és stackelés után semmiféle határvonal nyoma nem látszik. Fontos megjegyezni: mindez egy feltétel teljesülésén múlik – a flat kalibrációnak sikeresnek kell lennie. Maga a látómező-eltolódás önmagában nem sokat számít; hacsak nem nagyítunk rá jelentősen, alapvetően nem igazán vehető észre, különösen monokróm kamera esetén. Egy ilyen, 45 fokos látómező-elforgatási különbséggel rendelkező két adatsornál a stackelés utáni négy sarok jel-zaj viszonyának különbsége csak gondos, 300%-os nagyítás mellett vehető észre.
A „nem egybeeső” fekete területek eltüntetése rejectionnel
Nézzünk egy másik példát is a középpont-eltolódásra. Az M51 feldolgozásakor két képsorozatom volt, A és B; a B sorozatnál, mivel az OAG-rendszert egy fényes csillagra kellett irányítani, a kép középpontja nem magán az M51-en volt. Miután a B sorozatot regisztráltam az „M51-központú” A sorozathoz, a B sorozat képein azok a részek, amelyek nem fedik le az A megfelelő tartományát, teljesen feketén jelennek meg.
A lényeg az, hogy az A és B végleges stackelésénél megfelelő rejection módszert válasszunk, és azokat a fekete részeket a rejectionnel teljesen eltávolítsuk; így a varrat teljesen eltűnik, még 400–500%-os nagyítás mellett is. Sokan azt gondolnák, hogy „inkább fotózzuk újra”, ez azonban valójában adatpazarlás: a B sorozatnak már önmagában az L-csatornában is 15 kockája van, egyenként 20 perces; ha az A sorozattal megegyező pozícióban akarnánk újra fotózni, egyedül az L-csatornára még legalább 5 órát kellene rászánnunk. Amíg az M51 még a kép tartományán belül van, az előfeldolgozás megfelelő kihasználásával ez megoldható – miért kezdenénk elölről?
Ne hanyagoljuk el a színcsatornák varratait
A látómező-eltolódás kezelésekor van még egy könnyen figyelmen kívül hagyott csapda: a varrat a különböző csatornákon másképp jelentkezik.
Ismét két olyan képsorozatról van szó, amelyeknek a látómezője nem esik egybe: a luminancia- (L) csatornán, mivel a határ két oldalán a képkockák száma nagyjából megegyezik, a stackelés után nem látszik különbség (bal oldali kép); a színcsatornák közül azonban a kék csatornán, mivel a határ két oldalán a képkockák száma nagyon eltér, a jel-zaj viszony egyértelműen különböző, ezért megjelenik a határ (középső kép). Ennek eredményeként az LRGB-egyesítés után a rosszabb jel-zaj viszonyú kék csatorna miatt a végleges képen még mindig látszik a határ (jobb oldali kép).
A következtetés tehát egyértelmű: a színcsatornák éppúgy fontosak, mint a luminanciacsatorna, és mindkettő befolyásolja a végleges kép minőségét. Ha az egyik oldal nincs jól feldolgozva, az alapvetően lehúzza a kész munkát. Ahelyett, hogy olyan kijelentésekhez ragaszkodnánk, mint „egy 5 perces L-kép megmentett 4 óra RGB-t”, inkább becsületesen dolgozzuk fel minden egyes csatorna saját problémáját – ezek ugyanis valójában szoftveres kísérletekkel is ellenőrizhetők, nem pedig csak igaznak tűnő tapasztalati történetekre kell hagyatkoznunk.